Hősök tere, Szolnok, 2011. március

A gyűrű

(a legelső rendes novellám…)

Ez meg mi? – ment oda a lány az apjához. A férfi a kezében néhány fényképet tartott, amit a munkahelyéről hozott el. A rendőrségen, a gyilkosságiaknál dolgozott. Rátermett, okos, erős férfi volt. A lány hasonlított apjára: magas, barna hajú, jó észjárású. Nem járt el otthonról, a társasági életet hanyagolta. Nemhiába, hisz’ zsaru volt az apja.

Ez? – kérdezte a képen látható gyűrűről. – Ezt épp egy fiatal lány holttesténél találták meg a minap a helyszínelők. A halott lány gazdag környékről való lehetett, minden, amit a táskája tartalmazott, többe került, mint a havi fizetésem. Kivéve ezt a gyűrűt. Egyszerű ezüstözött bizsu.

Az ember játszótere

Sötét magány;
Minden fekete-fehérben,
De nem tart soká a fakóság,
Túlragyogják világunkat a színek.

Hisz a fény
Megjelent az éjszaka végén;
De van, hogy tudni valamit
Nem elég.

Mert az igazság
Mindenkinél más:
Én mondom ezt,
Mire Te mást értesz.

Értelmetlen szöveg ez?
Könnyű bármit hozzátenni?
Mi az élet értelme?
Élni, vagy tán meghalni?

Élni szeretnék.
Létem után a fellegekben is;
De nem örökké.
Kíváncsiságom megőrjít.

Megismerek dolgokat,
S kipróbálok sok olyat,
Amit egyébként
Messziről elkerülnék.

Sokat másztam fára,
Számoltam és okosodtam.
Aztán – majd egyszer –
Megtanítom ezeket a gyerekeimnek.

S amikor felnőnek,
Továbbadják ismeretüket.
S mindez így addig megy,
Míg az élet az ember játszótere.