III. fejezet: Eltaposni, eltaposva lenni

Az asztalnál aludtam el. Egyszercsak nagy csattanást hallottam, arra ébredtem fel. Valószínűleg a főnök irodájából jött. Nagy nehezen felkeltem a székből és kinéztem a folyosóra. Sehol senki. Elindultam Richard irodája felé. Az ajtóhoz érve nyöszörgés zaja szűrődött ki a szobából, és egy pillanattal később Alex segítségért kiáltott. Biztosan az ő hangja volt, emlékszem, hisz pár órája beszéltünk utoljára.

Benyitottam és láttam, hogy sír. Mi történhetett? Talán sírógörcs. De nem, hisz pasiból van, azok meg nem sírnak. Aztán észrevettem, hogy véres a ruhája, és körös-körül is minden tiszta piros. Az apja mellett térdelt, aki a földön fekve próbált nyugalomra lelni. Az ő vére volt. Nem kérdeztem a fiútól semmit, hanem azonnal elővettem a telefonomat és azonnal tárcsáztam a 104-et. Egy fiatal női hang szólt bele a kagylóba:

• Jó estét, miben segíthetek?

• Jó estét! Baleset történt a RHK zrt-nél – a hangom furcsán nyugodt volt, bár egy kicsit remegett.

• Mondja kérem a nevét!

• Lázár Liliána.

• Honnan hív?

• Szolnok, Liliom utca 27. Második emelet – már szinte kezdtem ordítani.

• Rendben! Nyugodjon meg kérem! Máris indulnak.

Odamentem Alexhez és megkérdeztem tőle, hogy mi történt. Nem válaszolt semmit. Ez várható volt, bár még mindig nem tudom, hogy mi is történt a Főnökkel. Alex sokk hatása alatt lehetett, mozdulatlanul térdelt és sírt. Percek teltek el, és még mindig ugyanaz a jelenet. Közelebb húzódtam hozzá, próbáltam vígasztalni, lenyugtatni, mindezt sikertelenül. A hátát simogattam közben, de nem vagyok egy nyugtató személyiség, így szintén semmi hatása nem volt. A távolból szirénát hallottunk, és a hang egyre közeledett. Már épp beléptek a mentősök, amikor Alex végre abbahagyta a sírást, és olyan csöndesen mondott valamit, hogy csak Isten hallhatta meg:

• Meghalt.

Nem szólt többet. Visszakérdeztem, habár tudtam a válasz én is, de nem is gondoltam, hogy ilyen egyáltalán megtörténhet.

Alex folytatta: – Nem ver a szíve. És ez az én hibám.

• Nem a te hibád. Te nem tehetsz semmiről. – próbáltam nyugtatni, de ismét elengedte a füle mellett.

• De igen.

 

Ekkor berontottak a mentősök:

• Kérem menjenek arrébb! Hagyják, hagy tegyük a dolgunkat! – egy magas, erős, masszív férfi érces hangon szólt hozzánk. Két társa és ő némán és gyorsan forgolódtak a helyszínen Alexet kikerülve, aki még mindig nem mozdult a helyéről.

• Alex, gyere onnan – már én is bőgtem, a könnyeim csak úgy záporoztak.

Az előbbi magas, barna mentős szép lassan megpróbálta Alexet felállítani, de ő nem hagyta magát.

• Alex! – kezdtem már kiáltozva. – Gyere onnan! – odamentem, és a másik oldalról is belekaroltam. A mentőssel együtt kikísértem az irodából, és leültettem az egyik várószékbe. Újfent meg akartam vígasztalni. A mentős otthagyott minket, visszament az irodába, bólintott, mondván, hogy kettesban hagy minket egy kicsit. Átöleltem Alexet, csitítgattam, mert újra rákezdett a sírásra. Vígasztalni akartam, de nem bírtam kinyögni egy árva szót sem. Ez nekem is szörnyű érzés, de nem tudom átérezni, ami most a lelkében van. Én sosem kötődtem még ennyire senkihez.

Percekig ültünk így, egymás karjaiba burkolózva, míg végül Alex újra megszólalt:

• Mikor elmentél, kicsivel később bejött egy alak, ismerősnek tűnt valahonnan, de nem tudom, honnan. Apám kiküldött az irodából… – a padlóburkolatot nézte, szerintem nem igazán tudta, hogy mit mondjon, de végül csak folytatta: – Egyre hangosabban beszélgettek. Valami olyasmiről volt szó, hogyha nem teljesíti egy kérését, akkor megöli. Ekkor berontottam. Lehet, hogy nem kellett volna, mert akkor talán megtudtam volna, miről van szó. Meg utána az apámmal veszekedtem egy sort, ez volt az utolsó momentum az életében, hogy velem ordítozott, hogy mit keresek ott, és hogy takarodjak ki azonnal. De én nem mentem. Csak álltam, mintha földbe gyökerezett volna a lábam. Aztán megütött… – elmélyült a hangja, a szája már sírásra gördült. Épp nyitottam volna a szám, hogy mondjam, nem kell folytatnia, de ő be akarta fejezni. – Én megtántorodtam, és a földre estem. Apám azzal a fazonnal vitatkozott még, de senki nem mondott konkrét dolgot már. Apa mondta a fickónak, hogy nem teljesíti a kérését, mire az… elővette a pisztolyát és lelőtte. Aztán elrohant… – Alex már annyira zilált, hogy már végképp nem tudta befejezni a mondandóját. És erre már nem is volt szükség. Leguggoltam vele szemben, hogy azonos szemmagasságban legyünk, és hogy láthassam a tekintetét.

• Sajnálom, hogy… – ő is rám nézett, az ujját az ajkamra tette, jelezvén, hogy nem akar többet hallani. Nincs szüksége sajnálkozásra. Tettem neki egy ígéretet, talán felelőtlenül, de megérte: – Meg fogom találni a tettest!

 

Kijött az egyik mentős, és szomorú hangon kezdte mondandóját. Alex eközben felállt, én meg csak bámultam.

• Sajnálom, de az apja túl sok vért vesztett, és nem élte túl. De miközben próbáltuk megmenteni, egy pillanatra magához tért…

• Magához tért? Miért nem szóltak? Szólniuk kellett volna! – ekkor sírva fakadt. – Még meg akartam volna neki mondani… – a mentős nem hagyta, hogy befejezze a mondatot, és közbevágott, durván nézve a lelkileg sérült Alexre:

• Nem volt sokáig eszméleténél, csupán egy fél percig. Ezalatt még meg tudott kérni bennünket, hogy ezt adjuk át önnek… – átadott egy mívelt fadobozt és egy véres ujjlenyomatos levelet. Biztos Richárd Főnök úr írta. A mentős megfordult, és ismét itt hagyott minket, visszament a holttesthez.

Gondolom az úriemberek a mentős egyenruhában értesítették a többi jólöltözött szervezetet, ugyanis berontottak az emeletre a rendőrök és a halottkémek is. Már csak ez hiányzott! – gondoltam. Nem elég, hogy ez a szörnyűség megtörtént, még a rendőrök is ránk akaszkodnak! És úgy látszik, hiába tettem az ígéretemet Alex felé, nem fogom tudni betartani, hála a zsaruknak… És viszlát Amerika! – Mindez ugrott, hála ennek az egésznek. Nem kívántam én senkinek a halálát, én csak el akartam menni innen a francba. El Amerikába! El messzire! Már a vízumom és az útlevelem is megvolt, de most mehetek haza a szüleimhez, és mesélhetek el mindent, és lehetek a család fekete báránya.

Egyszercsak, hirtelen, mintha tudna a fejemben olvasni, Alex megfogta a kezem, a szemembe nézett, majd az mondta:

• Én elmehetek veled Amerikába! – és ezt csak egyszerűen kijelentette. Én meg csak néztem, hogy “Mi van?”. Ő honnan tudott erről? Meg különben is… Biztos a Főnök mesélt el neki mindent. – Amúgy sincs már értelme így itt lakni, egyedül maradtam, célszerűbb és okosabb döntés, ha hazaköltözöm.

• Tessék? – elkerekedett szemekkel néztem rá. Egy kicsit hangosabban kérdeztem, mint kellett volna, de harsányságomat bizonyos helyzetekben nem tudom visszafogni. – Biztos vagy te ebben? Képes lennél itt hagyni… – elmélyedt a hangom, nem tudtam folytatni, bár szerintem tudta, mire akarok kilyukadni. Ő is megállt egy picit a szuszogásban, majd azon kaptam, hogy megölelt. Biztos szüksége van valakire, akihez odabújhat e trauma közepette. És bevallom őszintén nem csak neki esett jól az ölelés, hanem nekem is segített megnyugodni. Miután eltávolodtunk egymástól, próbált valamit mondani, de intettem neki, hogy ez most nem az az alkalom, nem kell tönkretenni. Bólintott, hogy tudomásul vette. – Gyere velem! – mondtam neki ekkor, mutatni akartam valamit, miközben az apját vitték a mentőságyon, hullazsákba csomagolva. Nem jutottunk messzire, ugyanis megállított egy nyomozó. Alacsony volt, de tömzsi, olyan vasgyúró-féle. Furcsa látvány volt.

• Nem mondom, hogy jó estét, de bemutatkoznék. Kovács András vagyok. Én fogok nyomozni az édesapja gyilkosságának ügyében. Kérem mondjon el mindent, amit látott, vagy hallott, esetleg a cégről is, ha tud valamit! – Alexre nézett, ő meg rám. Ennek az embernek nem tudott volna most elmondani semmit, hiába zsaru, de idegen. Még nekem is nehezen nyílt meg, nem volt könnyű elmondania nekem, ami épp akkor történt. Úgyhogy helyette most én szólaltam meg:

• Nyomozó úr! Kérem, nem lehetne ez később megvitatni? Hisz’ szegény gyerek még sokk hatása alatt áll.

• Kisasszony! Ebbe ne avatkozzon bele, a fiatalurat kérdeztem. – jelentette ki, miközben utálatos képet vágott. Nyilván közölni szerette volna, hogy nem érdekli a véleményem, vagy egyáltalán hagyjam őt békén.

• Már így is bele vagyok avatkozva! A zsákban a főnököm van, akinek a fiát épp ki akarja faggatni! Persze, hogy nem hagyom ezt annyiban! – megfogtam Alex kezét, és megrángattam, hogy menjünk el onnan. Nem tiltakozott, így elindultunk az irodám felé. A rendőr viszont megállított bennünket.

• Hát legyen! Majd keressenek meg holnap, és mondjanak el mindent! Kérem, higgyék el, ez nekem sem valami szórakoztató, de ez a kötelességem.

• Rendben, akkor holnap! – mondta Alex alig hallhatóan. Fáradt is volt már, nem hiányzott neki ez  nyűg. Az irodai blokkhoz érve megállta, mintha eszébe jutott volna valami, vagy csak nem akart belépni. Próbálta elhesegetni a gondolatot, de végül kimondta: – Igaza van a nyomozónak… Ne avatkozz bele! Nem szeretném, ha… – kezdett bele, de szünetet tartott egy picit, hogy maga felé fordítson. – … Hogyha valami bajod esik, sohasem bocsátom meg magamnak!

• Sajnálom, tényleg, de nem tehetem. Már nyakig benne vagyok én is, meg amúgy is… Csíptem a faterod. Nem hagyom annyiban!

• Szerintem pedig jobb lenne, ha most haza mennél, majd holnap megbeszélünk mindent. Most viszont egyedül szeretnék maradni, ha nem bánod – a hangja reszketett. Istenem, hogy érezheti magát? Belegondolni is rossz, hogy mi lenne, ha elveszíteném…

• Nincs hová mennem – jelentettem ki kemény hangon, és benyitottam a kis szobába.

• Hogy érted ezt?

• Hosszú történet, lényeg, hogy nincs otthonom többé. Egyébként meg, jobb lenne, ha inkább te mennél haza, és mondanád el anyukádnak, hogy mi történt. Meg kell tudnia valakitől, és inkább te mondd el neki, mintsem valaki más.

• Hát persze… – suttogta, és lefeküdt a kanapéra.

 

Ezt nem hiszem el! Semmi nyom sincs az irodában! Kerestem már mindenféle használható valamit, de a rendőrség mindent elvitt, ami bármire is jó lenne. Alex dobozát és levelét nincs szívem megnézni, de talán a kamera… a felvétel még itt van, és belenézhetek a képekbe.

Hiába van biztonsági szolgálat, az alagsori irodarészeket nem őrzik túlságosan, és véletlenül a gépterem is abban a részlegben van. Elindultam az épület jobb szárnyán a folyosón, majd lerohantam a lépcsőn. Kémkedtem már itt, szóval ismerem a járást. Sajnos a lenti kódokat nem tudom, viszont a jó öreg szellőzőnyílás mindenre válasz adhat. A női mosdó a földszinten, pontosan a felvételeket raktározó terem felett van, így egy könnyed menőverezéssel, már fordulóval bejuthatok oda. A mosdóban a szemetes felett van a nyílás, ahova könnyen be tudtam mászni. Minden tiszta por és a szag se kellemes, de kénytelen voltam végigkúszni az egészen. Amikor a célhelyen voltam, lemásztam. Szétnéztem, és kazetta hegyek tárultak elém. Honnan fogom tudni, hogy melyik fog kelleni? Kerestem eg darabig, de sehol sem találtam.. 2010. június 14. 2010. június 16. június 25. … Már közel jártam, de ezen e részlegen nem volt több. Ekkor jutott eszembe, hogy talán még benne van a felvevőben, hisz’ alig pár órája történt a dolog. Belekukkantok az aktuális felvételek közé, és minő meglepetés, a kazetta ott volt.

Ezaz! – gondoltam, de gyorsan vége is lett az örömömnek, mert lépteket hallottam közeledni. Ideje elhúzni a csíkot. Hamar vissza is másztam, bár a felvétellel a kezemben nem volt épp a legegyszerűbb, de megoldottam. Visszaügyeskedtem magam a női mosdóba, még pont időben, mert bejött egy nőci. Nyilván esti műszakos. Szerencsére nem vett észre semmit, bár elég feltűnő volt a kazetta a kezemben. Biccentettem neki, majd kislisszoltam a folyosóra, és vissza az emeletre.

Belépve az irodámba láttam, hogy Alex elaludt. Milyen cuki, miközben szundít! Betakartam egy kis paplannal, ami a kanapé szélén szokott összegöngyölve lenni. Na de, vissza a kereséshez. Minél hamarabb meg akartam tenni a tőlem telhető legtöbbet. A kazettát betettem a lejátszóba, miközben bekapcsoltam a gépemet, amik össze voltak kötve. A fülhallgatót bedugtam a helyére, és arrébb raktam a bátyámnak írt levelet. Terveim szerint holnap föladom a postán…

A felvételt visszatekertem az esti tragédiához. Na, megvan! A képeket nézve minden úgy történt, ahogy Alex elmesélte. Látásból olyan ismerősnek tűnik az a fickó, de nem jut eszembe, hogy kicsoda! A gondolataim csak úgy cikáztak össze-vissza. Jobb lenne, ha a felvételt visszavinném a helyére, bár ez mégsem olyan jó ötlet, mert nyilván látni fogják, hogy valaki elvitte. Az időkiesés eléggé feltűnő, még ha egy üres irodát mutat is a képernyő. Holnap kitalálok valamit erre is! Meg arra a férfira is rá kell mihamarabb bukkannom!

Berohantam a Főnök irodájába, és leültem az aszlala elé. Hátha találok egy megoldást valamire… Kihúztam az egyik fiókot, és láttam, hogy tele van megoldott ügyekkel. Milyen ügyek ezek? Nem vagyuk magánnyomozók, sem “FBI”-osok, szóval nem értettem, ezért belenéztem az egyik mappába. Nézegettem a benne lévő képeket, de eddig még nincs semmi. Biztos vagyok, hogy láttam már azt  fazont valahol!

II. fejezet: Búcsúzóul

Útnak indultam, elmentem. A hátam mögött hagytam a szüleimet, a bátyámat, és még a nagyszüleimet is. Merre menjek tovább? Nem tervezgettem komolyabban. Talán jobb, lett volna, ha várok reggelig. Most se buszok, se vonatok nem járnak, gyalog meg úgyse jutnék messze. Így most hová menjek? Mamámhoz? Nem, az ki van csukva! Nem értené meg a helyzetemet. Ő sosem ért semmit. Nem érti a gondjaimat. Szerinte apróságok. Pedig egyáltalán nem. És ha az irodába mennék? – kérdeztem magamtól. Jó ötlet! Mr. Főnök biztos megérti. Talál nekem szállást, vagy valami.

Elindultam az iroda felé, ahogy gondoltam. Gyakornokként dolgozom ott. Dolgoztam. Mostanáig. 15 évesen az ember max besegítőként ismert a munkában. Viszont már rajta vagyok az ügyön. Én úgy hívtam magam: „bunyós csajszi”. – Közel két éve felfedeztem magamban az erőt, amikor is rám támadtak. Természetesen a munka miatt (de ezt nem kell senkinek tudnia). A Főnöknek persze azt mondtam, karamboloztam a motorral. De nem így volt. Három fickó enyhén alkoholizált állapotban nekem akartak jönni, miközben valami olyasmiről beszéltek, hogy mennyit kaphatnak értem (váltságdíjként) a Főnöktől. De én nem hagytam magam. Nem ám! Az egyiket gyomorszájon rúgtam, a másik kapott egy gyönyörű bal horgot, a harmadik már nem volt olyan bátor, és elrohant. Én meg fogtam magam, és hazamentem. – Haza… akkor még létezett. Akkor még volt hova haza mennem. Most már nincs, pár perccel ezelőtt jöttem el onnan örökre.

Az utcák sötétek. Ráadásul nyár létére elég hűvös van idekint. De nem félek. Az egyetlen dolog, amitől félnem kellene az az, hogy esetleg lekésem az amerikai utat, és hogy találnak helyettem valaki olyat, aki sokkal megfelelőbb arra a feladatra. Igazából nem is tudom pontosan, mit kellene ott csinálnom. Majd megkérdezem a Főnököt. Az iroda már csak egyutcányira van, amit hamar meg is teszek.

Ég odabent a villany, tehát valaki még tuti, hogy van itt. Talán épp a Főnök. Mr. Főnök. Én így hívom, bár az igazi neve Richard. Nem tudom a vezetéknevét, azt nem árulta el. Vagy csak én nem figyeltem? Bár az is lehet, hogy szégyelli, és álnéven él. Amint beérek, az első dolgom az lesz, hogy ezt megkérdezem. Persze csak az után, hogy elmondtam, mi történt. Egész jóban vagyok vele. Sok mindent tud rólam, mert sok mindent osztok meg vele. Nem tudom, ez jó dolog-e, de lehet, még visszaüthet.

Beléptem az épületbe, a recepciós pedig mondta, hogy még bent van a Mr. A főnököm irodája az emeleten van. Az épület kétszintes; modern, jól felszerelt, de lift az nincs benne. Így tehát lépcsőznöm kell. Sok a cuccom, de megoldom!

Nagy nehezem felértem, várakoztam az ajtaja előtt egy kis ideig. Az irodájából beszélgetés zaja hallatszott ki. Mr. Főnök hangja, és még volt benn egy személy, akit nem ismertem fel. Szépen bekopogtam, egy hosszat és egy rövidet, ahogy szoktam, majd benyitottam.

• Á, Lili, szervusz! – hangzott el.

• Jó estét! – köszöntem illedelmesen, hátha valaki olyan van benn. De tévedtem, hacsak nem szokás tizenévesen üzletembernek lenni, ugyanis egy fiatal srác ült az asztal előtt. Elég jóképű volt, csak meredtem rá egy ideig.

• Gyere bentebb nyugodtan, hadd mutassam be közben a fiamat, Alexet! Alex, ő itt Lili, akiről már meséltem neked.

• Szia – köszöntem neki szégyenlősen.

• Helló! – mondta mosolyogva. – Örülök, hogy megismerhetlek! Igen sokat hallottam már rólad.

• Én is… Mármint örülök! – Sokat? Te jó ég! Miket mondhatott el rólam a Főnök? – Miket hallottál?

• Hát… – habozott. Talán furcsa vagyok? Van egy pötty az orromon? Mi van már??? Belegondolni is rossz, utálom a kínos csöndet! Mondd már! – Szinte mindent, mióta itt dolgozol – szép kitérő…Erre már nem tudtam mit felelni.

• Miért jöttél be ilyen későn? – kérdezte kíváncsian a Főnök. Érdekes, hogy már évek óta itt él Magyarországon, de még mindig van egy cuki kis akcentusa…

• Uh, ez bonyolult egy kicsit. Nem beszélhetnénk meg inkább négyszemközt? – kérdeztem. Ezután ránéztem Alexre: Micsoda szemek! Gyönyörű, zöldes-barnás szemei vannak. És a haja! Csodaszép, mézszőke félhosszú haj, egy picikét belelóg a szemébe, de pont így a jó. Kedvem lenne beletúrni a kezeimmel, az ujjaim között érezni a selymességét… Óóó… Pont úgy nézett ki, mint ahogy a legtöbb fiatal, tini-csitri megálmodná. Eddig nem értettem, hogy miért az ilyen fiúkra buknak, de most már teljesen világos minden. Tökéletes bőr, izmos kar… Jó kondiban tartja magát. Nálam tuti idősebb olyan öt-hat évvel…

• De, persze. Alex, kérlek kimennél?

• Okés – rám kacsintott, és biccentett egyet az apjának. – Majd később találkozunk! – mondta nekem, és nyitotta az ajtót.

• Szia! – köszöntem neki.

• Na, mondd, mi a problémád?

Elkezdtem mesélni. Mindent elmondtam neki, anyáméktól kezdve mindent. Hogy ittasak, hogy veszekednek, hogy menekülnöm kell, hogy tesóm is elmenekült, hogy nem tudok senkire támaszkodni. Nem tudom, miért tálaltam ki az egész életem, de ő valahogy olyan személyiség volt számomra, akiben első találkozásra is meg lehet bízni. Ahogy meséltem neki, egyre dühösebb lettem magamra, ő viszont figyelt, bár látszott rajta, hogy fáradt és már túl akart lenni az egész napon, de azért figyelmesen végighallgatott.

• Még nem késő, ugye? – kérdeztem az amerikai útra reflektálva.

• Hát, majd megbeszéljük holnap. Most menj haza, és gondold át!

• Haza? Hova? Épp az előbb mondtam, hogy otthagytam őket… Esetleg aludhatok itt az előtérben a kanapén?

• Rendben, ahogy gondolod. De kérlek most menj el, még van egy kis dolgom. Jó éjt!

• Oké, rendben. Akkor nem is zavarok tovább. Jó éjszakát magának is!

Ezzel ki is léptem az ajtón. Meglepetésemre Alex vigyorgó képe fogadott. Mit keres még itt?

• Szia, megint! Hogy ment?

• Hali… meglepően rosszul. Te mit keresel még itt? Nem kellett volna hazamenned? – Úgy állt ott, mint akinek a földbe gyökerezett a lába…

• Hát… – habozott -, … téged vártalak – elpirult… A pasik szoktak ilyet?

• Óh, engem? Miért? – kérdeztem. Talán én is elpirultam egy kicsit. Rám mosolygott, és nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit, de Richard pont akkor rontott ki az irodából.

• Fiam, hagyd azt a szegény lányt, inkább segíts nekem! Gyere már! – idegesnek látszott, pedig egy pár perccel ezelőtt még nyugodt volt.

• Hajh, mindjárt! – mondta az apjának. Láttam rajta, hogy nem igazán akar menni, de nem mondhatott ‘nem’-et. Hozzám fordult, és mosolygott egyet. – Majd legközelebb. Szervusz, aludj jól!

• Ha lesz még olyan egyáltalán, hogy legközelebb! – halkan, suttogva mondtam, nehogy meghallja, de nem sikerült. Az apja irodájának ajtajából visszanézett:

• Nyugi, lesz még. Biztos lehetsz benne! – vigyorogva fordult be a terembe, épp még tudtam mondani valamit búcsúzóul, de azt már szerencsére nem hallotta meg.

• Köszönöm, neked pedig legyen szép élted, többé nem találkozunk!

Beléptem a saját blokkomba, ahol a cuccaimat tartottam. Aranyos, kicsi helyiség volt. Jobb oldalt egy zöld kanapé díszelgett, eddig nem volt sűrűn használva, most oda pakoltam a táskámat, amitől öröm volt megszabadulni. Az irodarészemen volt egy kis asztalom egy székkel és egy számítógéppel. Leültem, a nyomtatóból elővettem egy papírt, és kiválasztottam a kupacból a legjobb tollat. A bátyámnak akartam levelet írni.

Kedves Márk!

Sajnálom, hogy így kell közölnöm, hogy elmegyek, hogy itthagyom az országot. Örökre.
El akartam búcsúzni Tőled, mert mégiscsak a kedvenc (és egyetlen) bátyám vagy.
Remélem nem haraszol, hogy csak így ukk-mukk-fukk megyek el. Nem bírtam elviselni az otthoni cirkuszt, ezért elfogadtam az amcsi állást.
Remélem, gondolom, vágyom, hogy megértesz engem. Nekem családra van szükségem, nem pedig örökös ellenségeskedésre! Amit otthonnak lehetne nevezni, ők azt sem adják meg.
Még egyszer sajnálom és
szeretlek!

Liliána

I. fejezet: Egyedül…

Esős idő volt. Már megint. Csak úgy ömlött. Anyámék természetesen veszekedtek. Mint mindig. Sosem hagyják abba. Folyton folyvást ez megy. Nincs nyugalmam!

Egyre jobban úgy érzem magam, mintha senki sem törődne velem. Nincs kihez forduljak. Iskolapszichológus? Na ne már! A szüleim? Vagy marakodnak, vagy a kocsmában ülnek egy-két korsó sör társaságában, szóval rájuk sem számíthatok. A tesóm pedig sosincs itthon, így ez sem okés.

A legjobb lesz, ha elmegyek itthonról. Itt nincs semmi, csak a suli van, meg a „munkahelyem”. És néha a bátyám. De csak nagyon néha.

Úgyhogy erősen gondolkodom azon, hogy összepakolok, és elszököm. Valószínűleg ez az egyetlen jó megoldás, szóval elővettem az utazótáskám. Nem kellett mélyre túrnom érte, mert már korábban is volt eszemben ez a dolog, csak sosem mertem megtenni. Most viszont összeszedtem magam, összeszedtem a ruháimat is és elkezdtem bepakolni őket a táskába. Nem sok van belőle, így könnyű dolgom volt.

A cuccaim nagy része már a zsákban volt. Csak a tisztálkodó szerek voltak hátra. Elindultam értük a fürdőbe, de anyám megállított:

• Kislányom! Mit művelsz? Mit csinálsz azokkal?

• Elmegyek! – egyszerűen csak ennyit tudtam válaszolni. Nem azért, mert nem mondtam volna el nekik, hanem… Tulajdonképpen magam sem tudom, hogy merre megyek.

• Mégis hova, ha szabad tudnom? – hát, igen. Kérdés a fődíjért.

• El innen. Messzire! Jó messzire! – Azt hiszem, nem díjazta az ötletet. – Mindent átgondoltam. Elhagyom ezt az egész kócerájt. Elegem van ebből az egészből! Apával egyfolytában veszekedtek, és hagy tegyem hozzá, hogy nem mindig viselkedtek józanul! Engem észre sem vesztek, csak magatokkal foglalkoztok. Jobb lesz, ha elfogadom az amerikai állást. – Ja igen, Amerika! A múlt hónapban kaptam egy lehetőséget, hogy kint éljek. Akkor még nem válaszoltam rá semmit, de nem akartam elfogadni, mert úgy gondoltam, hogy itt a hazám, és hogy túl fiatal vagyok még egy új élethez. De milyen a mostani életem? Ennél minden csak jobb lehet! – Anya, figyelj! Én már nem bírom ezt. Nekem normális családra van szükségem, normális szülőkre. Ti ezt nem tudjátok megadni.

• Normális élet?! Mert ez nem az?

• Nem, kérlek nagyon nem.

• Velem te ne beszélj ilyen hangon! – kezdte egyre magasabbra emelni a hangját.

• Nyugi, nyugi, nyugi! Kérlek hallgass meg! – nyugtatgattam, ámde sikertelenül. – Ti nem tudjátok nekem megadni a nyugodt környezetet ahhoz, hogy bármit is kezdjek az életemmel. Hogy tanuljak, például. Folyton veszekedtek vagy épp a pia-szag áraszt el mindent. Meg nem tűnt még fel, hogy Márk sosincs itthon? Mindig valamelyik haverjánál vendégeskedik, mert már ő is fél hazajönni. Nekem pedig csak a főnök tud támaszt nyújtani.

• Így gondolod, hogy nem foglalkozunk eleget veled? – bólintottam. – Megváltozunk akkor, jó?

• Sajnos ti már nem tudtok megváltozni. – És tényleg nem. Többször is (amikor sikerült rendesen leülni és beszélgetni), többször is megfogadták, hogy változik majd a helyzet. Mégsem történt sose semmi.

• Akkor sem mehetsz el! Neked itt a helyed! Itt a családod. Nem mehetsz csak úgy el! Azonnal pakolj ki! – dehogy pakoltam! Folytattam tovább a csomagolást. Direkt nem néztem anyámra. – Laci, csinálj már valamit! – ez apámnak szólt. Ő az ajtóban állt, és engem nézett. Erősen gondolkodott valamin.

Háááát… Mit ne mondjak, voltam már jobb helyzetben is. Micsoda szörnyű élet! Igazán nincs mit tenni, mert már bepakoltam és útra készen álltam.

Felvettem a cipőmet, a kabátomat, és az ajtó felé vettem az irányt. Meglepődve tapasztaltam, hogy milyen könnyű a táskám. Ezúttal a részeg apám állított meg, és csak annyit mondott:

• Ha kiteszed a lábad azon a küszöbön… – itt megállt, de csak a dráma kedvéért. Az arca komoly volt, a szeme egy kissé beesett, támolygott is, de valahogy mégis látszott rajta, hogy töprengett. De valami egészen máshol, és ebből a helyzetből szabadulni akart. Ennyire egyszerű lenne ez a dolog? Annyira, hogy őt sem nagyon érdekelte. – … soha többé ne gyere vissza ebbe a házba!

• László! Mit művelsz?! – anya próbálta menteni a menthetőt, de ezen már nem segített semmi. – Nem tagadhatod ki őt! Ő a lányod!

• Ha úgy dönt, hogy csak így itt hagy bennünket, attól fogva nem a mi lányunk.

Ez fájt. Micsoda apa mondhat ilyet?! Mi értelme van a maradásnak, ha mindig ugyanaz történik? Isznak, veszekednek, rám se hederítnek. Vagy ha mégis, akkor meg csesztetnek. Ezért maradjak? Lehet, hogy Kint jobb életem lesz. Olyan családhoz kerülök, akik figyelnek rám, akikkel közölhetem a problémáimat.

Épp fordultam ki az ajtón, de anyám nem engedett:

• És a bátyád? Mi lesz vele? Rá nem gondolsz? Hogyha minket itt is hagysz… – egy könnycsepp gördült le az arcán, – … legalább tőle köszönj el! Mi megértjük az érzéseid, tudjuk, hogy nehéz. – tényleg? Akkor miért nem engednek el? – Ő a testvéred. Azt mondtad legutóbb, hogy őt mindennél jobban szereted. Őt is itt hagynád?

Tényleg! Rá nem is gondoltam. Mit fog szólni? … De akkor sem maradhatok. Ha eddig tudtuk e-mail-en tartani a kapcsolatot, ez ezután is menni fog. Nem azért jutottam el idáig, hogy most visszaforduljak, és úgy tegyek, mintha meg sem történt volna. Túl sok idő telt már el. Túl sok minden történt már.

Talán majd írok neki egy levelet! – gondoltam a bátyámra utalva.

• Dóra! Hagyd! Ha menni akar, menjen. Úgysem kényszerítheted.

• Nem kényszeríthetem?! Hisz’ ő a lányom! Én szültem! Én szenvedtem vele kilenc hónapot! ÉN neveltem! – nevelt? chö! – És még kiskorú. Mit csinálhat?

• Ő semmit, mert nem ért semmihez. Még lelépni sem tud rendesen. – Na tessék, az apai szeretet! És már megint veszekednek. Minő meglepetés!

• Anya, apa! Már döntöttem. Megyek, és kész! – ezzel búcsúztam tőlük. Kiléptem a kapun. És ezúttal apám kiabált utánam:

• Még meggondolhatod magad!

Visszapillantottam.

• Ezen nincs mit meggondolni. Döntöttem. Mindenkinek így lesz a legjobb. – épp láttam a lámpa fényében egy lecsorduló könnycseppet apám arcán. Hiába! Mégsem olyan kőszívű, mint amilyennek mutatkozik. Aztán észrevettem, hogy nekem is lecsordult egy csepp.

Fájt a búcsúzkodás, de mennem kellett. El kell érnem a célom! És célom, hogy megmentem a bajbajutottakat. Az olyan gyerekeket, mint amilyen én most vagyok. De előtte szeretnék lediplomázni.

Intettem és köszöntem; végleg. – Viszlát!

Kingdom of a new Life

Ennek a könyvnek az alapjait egy barátnőmnek, Lillának köszönhetem. Nagyon írtunk, írtunk, és megemlítette, hogy neki is van egy fél-negyed könyve…. Elkértem, hogy elolvashatom-e, elküldte, mondván persze. Sokat beszéltünk utána róla, és nagyon jó ötletekkel is ki tudtam egészíteni. Úgyhogy kiegészítettem. Fuck yeah, szerzői jogok…. Jó olvasást!
Röviden a történetről:

Lili a munkahelyén szemtanúja lesz a főnöke halálának, a főnöke fiával elszökik Amerikába, ahol egy maffia bandával ismerkedik össze, a fiút megöli az egyik bandatag, akivel később Lili összejön, tagja lesz a bandának, összetűzésbe kerül a bűnüldöző szervekkel, akik hazatoloncolják és egy új városban kezd új életet, elkezdi az egyetemet, és hepi end a vége. 😀

#3

***

 

Ez meglepett. Miért kellene engem megvédeni saját magamtól? Nem értem. Sosem bántottam senkit sem, nem vagyok depressziós, hát akkor miért?

Erre, abban a pillanatban betoppant Lea is:

• Sziasztok! Nem azt mondtátok, hogy a folyosón dekkoltok? – kérdezte, aztán amint megpillantotta Dan-t, elment a kedve. Ránézett – Hát ez meg mi a francot keres itt?

• Jó kérdés! Én is ezt kérdezném – mondtam és durcásan bementem a szobámba. Lea utánam jött, és leült az ágyra mellém. Szótlanul ültünk egymás mellett. Jól esett a közelsége, közelebb mentem hozzá. Muszáj volt megölelnem és sírnom. Ő mindig megérti, ha sírásra van szükségem, akár ok nélkül is.

• Én ezt nem értem – szipogtam. – Mi van velem?

• Csssss…. Semmi baj! Minden rendben van! – suttogta. Próbált megnyugtatni, de én nem akartam megnyugodni! Kiabálni akartam! Üvölteni! … De nem tettem.

• Tényleg nem tudom, hogy mi van! Utálom magamat, utálom a pasimat is, minden utálok! Ez nagyon rossz? – néztem rá kérdőn.

• Édesem, én ezt tényleg nem tudhatom. Ha szerintem rossz, akkor csak tedd azt, amit tenned kell. Ha nem, akkor is halgass a szívedre!

• De a szívem azt mondja, hogy ne dobjam ki, és hogy tudjam meg, mi lesz a következő lépés az életünkben. Viszont az eszem… – újra kerülgetett a sírás, de sírni nem tudtam, ellenben azt az iszonyatos sós ízt éreztem a számban.

• Ha azt mondja, akkor azt mondja. Ilyen esetekben nem az ész dirigál. Ha szeretsz valakit, akkor nincs mit tenni. Menjetek el valahova, és beszélgessetek arról, amit gondolsz!

• Igazad van… És tudod, pont ez a poén. Ne haragudj, de sosem volt egy rendes kapcsolatod sem, mégis te adod a legjobb ötleteket.

• Semmi baj, erre valók a barátok.

• Köszönöm! Csak ha mégse sikerülne beszélnem vele, arra már van tippem – mosolyogtam. Lea, nem hiszem, hogy érthette, de mondjuk ez nem is nagy probléma!

• Ami micsoda pontosan?

• Beszélj Emily-vel! – mondtam neki, megöleltem és két oldalról megpusziltam. Odaleheltem egy “köszi”-t a fülébe. Vannak olyan pillanataim, amikor azt hiszem, hogy megcsináltam, pedig csak gondoltam, hogy meg kéne.

Kiviharzottam a szobából. Dan-hez mentem beszélni vele. Már megnyugodtam, úgy, hogy könnyen meg tudtuk volna ejteni a dolgot. Szerencsém, hogy olyan barátaim vannak, mint Lea. Akik szeretnek engem és végső soron meg is értenek.

Dan a konyhában volt, ahol hagytam, Emily pedig az előszobából figyelte az eseményeket. Nem szólt semmit, amikor beléptem a konyhába, de az arcát ismerem és az elárulta, hogy érti a helyzetet, bár nem nagyon van ínyére. Egy pillanatra talán a szemét is forgatta. Lea szintén, de ő nem miattam, hanem Emily miatt. A barátom várt rám és valószínűleg hallotta a csevelyünket is, ez kicsit sem zavart. Lényeg az, hogy szerettem Dan-t, de a barátnőimet is, és nem tudnék közülük választani, ha valami rossz történne.

Leültem egy székre Dan-nel szemben. Csönd volt. Mindenki rám várt. A lányok kíváncsiságból, a barátom pedig … nem is tudom.

Hosszú ideje ültünk a csendben, amikor megtörtem azt. Mélyen Dan szemébe néztem, csak hogy tudassam vele, komolyan gondolom azt, amit mondani fogok:

• Dan… szeretném, ha elmondanád, mi volt aznap – ő lesütötte a szemét és gondolkodott. Talán azon, hogy mit mondjon, talán azon, hogyan mondja, de esetleg hogy mondjon-e valamit. Újabban percekig csak farkasszemet néztünk egymással úgy, hogy közben egyikünk sem szólt semmit. Majd hirtelen felállt, elment a mosdóba, megmosta az arcát, majd töltött magának egy kávét, körbejárta a lakást. Ezt mindannyian árgus szemekkel néztük. Végül visszaült a helyére, gondolkodott egy darabon, majd megszólalt:

• Nem mondhatom el… – felállt az asztaltól, és kiment volna a lakásból, ha nem állítom meg.

• Mi az, hogy nem mondhatod el?! Belekeveredtél valamibe?

• Én nem…

• Akkor ki? Egy rokonod, egy barátod? Kicsoda?

• Nem mondhatom el… Mondtam már! – megfogta a karomat. – És kérlek szépen… – hirtelen a karjai és a fal fogságába estem – , ne háborgasd a tengert, ne keltsd fel az alvó oroszlánt, és végképp ne kezdj el nyomozni az ügyben! Kérlek! – őszintén mondta, de sajnos nem tudtam tejlesíteni. Dan a babaarcát ritkán veszi elő, pedig úgy a legszexisebb. Olyankor sosem tudok neki ellenállni, akármire is kér. Mintha hipnotizálna. Most ez nem sikerült, habár eléggé meggyőző volt.

• Nem tehetem! Nekem tudnom kell! – mondtam neki. Vagyis nem is igazán neki, hanem magamnak, mert mindig tudnom kell arról, ami velem kapcsolatos.

• Kérlek! Könyörgöm! Ne tedd! Csak magadnak ártasz vele…

• Miért? – kérdeztem oly naivan, mintha elárulná. Makacs ember, de én sosem hagytam magam. – Miért ártanék magamnak?

• Nem mondhatom el, az Isten szerelmére már!

• A makacsság veszélyes játék!

• Ha megadom magam, úgy nem védhetlek meg.

• Mitől kellene megvédeni?

• Mondtam már! Nem mondhatom el! – elengedett, majd nagy hévvel kirontott a lakásból köszönés nélkül, óriási hangzavart csapva. Én visszamentem a konyhába, leültem a székre, és csak bámultam magam elé.

Ez meg mi volt? – kérdeztük mindhárman magunkban. Csöndben ültünk egy darabig, majd bekapcsoltam újra a rádiót, ezúttal a híreket hallgattuk. Unalmas volt, aztán egy helyi hír fogta meg a fülemet:

“A szolnoki külvárosban megölt 54 éves asszony gyilkosát még nem találta meg a rendőrség. A nő holttestére egy főiskolás fiú bukkant három napja. Állítása szerint a hölgynek nem voltak ellenségei, ő jól ismerte. Szemtanúk elmondása alapján éjfél után néhány perccel egy fiatal lány sétált ki az asszony házából. Ezt a lányt gyanúsítják, a rendőrök még keresik.”

Uff… Érdekes! Három nappal korábban történt, és én még nem hallottam róla?! Ami nem is igazán különös tekintve a helyzetet, hogy ezekben a napokban MÁSSAL voltam elfoglalva.

Valami egészen mással.

Mit csináltam én csütörtökön?

 

***

 

Kivettem a mobilomat a farmerem zsebéből és tárcsáztam.Néhányszor kicsöngött, majd a túloldalról egy “Halló?” hallatszott.

• Dan, kérlek mondd el, amit tudsz! Nem érdekel, hogy nem lehet! Légy szíves!

• Szia neked is! Egyébként meg, már mondtam, hogy bajba kerülnél.

• Nem érdekel! – ordítottam bele a kagylóba. – Csütörtökön történt velem valami? Ugye?

• Igen.

• És megmondod, hogy mi? – kérdeztem türelmetlenül.

• Nem – felelte higgadtan.

• Miért nem?

• Mert… – a hangja elcsuklott… – Gyere le a lifttel, még itt vagyok, nem mentem el. Beszéljünk személyesen, négy szem közt! – és letette a telefont. Lementem. Sírva néztem rá, a karjaiba borultam, megöleltem, és álltunk egy percig.

• Arról a néniről van szó? – két pityogás között ennyit tudtam kinyögni. – Miatta van a dolog?

• Igen – felelte egy kicsivel később csöndesen.

• Mit csináltam vele? Én csináltam egyáltalán?

• Megölted.