***
Ez meglepett. Miért kellene engem megvédeni saját magamtól? Nem értem. Sosem bántottam senkit sem, nem vagyok depressziós, hát akkor miért?
Erre, abban a pillanatban betoppant Lea is:
- Sziasztok! Nem azt mondtátok, hogy a folyosón dekkoltok? – kérdezte, aztán amint megpillantotta Dan-t, elment a kedve. Ránézett – Hát ez meg mi a francot keres itt?
-
Jó kérdés! Én is ezt kérdezném – mondtam és durcásan bementem a szobámba. Lea utánam jött, és leült az ágyra mellém. Szótlanul ültünk egymás mellett. Jól esett a közelsége, közelebb mentem hozzá. Muszáj volt megölelnem és sírnom. Ő mindig megérti, ha sírásra van szükségem, akár ok nélkül is.
-
Én ezt nem értem – szipogtam. – Mi van velem?
-
Csssss…. Semmi baj! Minden rendben van! – suttogta. Próbált megnyugtatni, de én nem akartam megnyugodni! Kiabálni akartam! Üvölteni! … De nem tettem.
-
Tényleg nem tudom, hogy mi van! Utálom magamat, utálom a pasimat is, minden utálok! Ez nagyon rossz? – néztem rá kérdőn.
-
Édesem, én ezt tényleg nem tudhatom. Ha szerintem rossz, akkor csak tedd azt, amit tenned kell. Ha nem, akkor is halgass a szívedre!
-
De a szívem azt mondja, hogy ne dobjam ki, és hogy tudjam meg, mi lesz a következő lépés az életünkben. Viszont az eszem… – újra kerülgetett a sírás, de sírni nem tudtam, ellenben azt az iszonyatos sós ízt éreztem a számban.
-
Ha azt mondja, akkor azt mondja. Ilyen esetekben nem az ész dirigál. Ha szeretsz valakit, akkor nincs mit tenni. Menjetek el valahova, és beszélgessetek arról, amit gondolsz!
-
Igazad van… És tudod, pont ez a poén. Ne haragudj, de sosem volt egy rendes kapcsolatod sem, mégis te adod a legjobb ötleteket.
-
Semmi baj, erre valók a barátok.
-
Köszönöm! Csak ha mégse sikerülne beszélnem vele, arra már van tippem – mosolyogtam. Lea, nem hiszem, hogy érthette, de mondjuk ez nem is nagy probléma!
-
Ami micsoda pontosan?
-
Beszélj Emily-vel! – mondtam neki, megöleltem és két oldalról megpusziltam. Odaleheltem egy “köszi”-t a fülébe. Vannak olyan pillanataim, amikor azt hiszem, hogy megcsináltam, pedig csak gondoltam, hogy meg kéne.
Kiviharzottam a szobából. Dan-hez mentem beszélni vele. Már megnyugodtam, úgy, hogy könnyen meg tudtuk volna ejteni a dolgot. Szerencsém, hogy olyan barátaim vannak, mint Lea. Akik szeretnek engem és végső soron meg is értenek.
Dan a konyhában volt, ahol hagytam, Emily pedig az előszobából figyelte az eseményeket. Nem szólt semmit, amikor beléptem a konyhába, de az arcát ismerem és az elárulta, hogy érti a helyzetet, bár nem nagyon van ínyére. Egy pillanatra talán a szemét is forgatta. Lea szintén, de ő nem miattam, hanem Emily miatt. A barátom várt rám és valószínűleg hallotta a csevelyünket is, ez kicsit sem zavart. Lényeg az, hogy szerettem Dan-t, de a barátnőimet is, és nem tudnék közülük választani, ha valami rossz történne.
Leültem egy székre Dan-nel szemben. Csönd volt. Mindenki rám várt. A lányok kíváncsiságból, a barátom pedig … nem is tudom.
Hosszú ideje ültünk a csendben, amikor megtörtem azt. Mélyen Dan szemébe néztem, csak hogy tudassam vele, komolyan gondolom azt, amit mondani fogok:
- Dan… szeretném, ha elmondanád, mi volt aznap – ő lesütötte a szemét és gondolkodott. Talán azon, hogy mit mondjon, talán azon, hogyan mondja, de esetleg hogy mondjon-e valamit. Újabban percekig csak farkasszemet néztünk egymással úgy, hogy közben egyikünk sem szólt semmit. Majd hirtelen felállt, elment a mosdóba, megmosta az arcát, majd töltött magának egy kávét, körbejárta a lakást. Ezt mindannyian árgus szemekkel néztük. Végül visszaült a helyére, gondolkodott egy darabon, majd megszólalt:
-
Nem mondhatom el… – felállt az asztaltól, és kiment volna a lakásból, ha nem állítom meg.
-
Mi az, hogy nem mondhatod el?! Belekeveredtél valamibe?
-
Én nem…
-
Akkor ki? Egy rokonod, egy barátod? Kicsoda?
-
Nem mondhatom el… Mondtam már! – megfogta a karomat. – És kérlek szépen… – hirtelen a karjai és a fal fogságába estem – , ne háborgasd a tengert, ne keltsd fel az alvó oroszlánt, és végképp ne kezdj el nyomozni az ügyben! Kérlek! – őszintén mondta, de sajnos nem tudtam tejlesíteni. Dan a babaarcát ritkán veszi elő, pedig úgy a legszexisebb. Olyankor sosem tudok neki ellenállni, akármire is kér. Mintha hipnotizálna. Most ez nem sikerült, habár eléggé meggyőző volt.
-
Nem tehetem! Nekem tudnom kell! – mondtam neki. Vagyis nem is igazán neki, hanem magamnak, mert mindig tudnom kell arról, ami velem kapcsolatos.
-
Kérlek! Könyörgöm! Ne tedd! Csak magadnak ártasz vele…
-
Miért? – kérdeztem oly naivan, mintha elárulná. Makacs ember, de én sosem hagytam magam. – Miért ártanék magamnak?
-
Nem mondhatom el, az Isten szerelmére már!
-
A makacsság veszélyes játék!
-
Ha megadom magam, úgy nem védhetlek meg.
-
Mitől kellene megvédeni?
-
Mondtam már! Nem mondhatom el! – elengedett, majd nagy hévvel kirontott a lakásból köszönés nélkül, óriási hangzavart csapva. Én visszamentem a konyhába, leültem a székre, és csak bámultam magam elé.
Ez meg mi volt? – kérdeztük mindhárman magunkban. Csöndben ültünk egy darabig, majd bekapcsoltam újra a rádiót, ezúttal a híreket hallgattuk. Unalmas volt, aztán egy helyi hír fogta meg a fülemet:
“A szolnoki külvárosban megölt 54 éves asszony gyilkosát még nem találta meg a rendőrség. A nő holttestére egy főiskolás fiú bukkant három napja. Állítása szerint a hölgynek nem voltak ellenségei, ő jól ismerte. Szemtanúk elmondása alapján éjfél után néhány perccel egy fiatal lány sétált ki az asszony házából. Ezt a lányt gyanúsítják, a rendőrök még keresik.”
Uff… Érdekes! Három nappal korábban történt, és én még nem hallottam róla?! Ami nem is igazán különös tekintve a helyzetet, hogy ezekben a napokban MÁSSAL voltam elfoglalva.
Valami egészen mással.
Mit csináltam én csütörtökön?
***
Kivettem a mobilomat a farmerem zsebéből és tárcsáztam.Néhányszor kicsöngött, majd a túloldalról egy “Halló?” hallatszott.
-
Dan, kérlek mondd el, amit tudsz! Nem érdekel, hogy nem lehet! Légy szíves!
-
Szia neked is! Egyébként meg, már mondtam, hogy bajba kerülnél.
-
Nem érdekel! – ordítottam bele a kagylóba. – Csütörtökön történt velem valami? Ugye?
-
Igen.
-
És megmondod, hogy mi? – kérdeztem türelmetlenül.
-
Nem – felelte higgadtan.
-
Miért nem?
-
Mert… – a hangja elcsuklott… – Gyere le a lifttel, még itt vagyok, nem mentem el. Beszéljünk személyesen, négy szem közt! – és letette a telefont. Lementem. Sírva néztem rá, a karjaiba borultam, megöleltem, és álltunk egy percig.
-
Arról a néniről van szó? – két pityogás között ennyit tudtam kinyögni. – Miatta van a dolog?
-
Igen – felelte egy kicsivel később csöndesen.
-
Mit csináltam vele? Én csináltam egyáltalán?
-
Megölted.