III. fejezet: Eltaposni, eltaposva lenni

Az asztalnál aludtam el. Egyszercsak nagy csattanást hallottam, arra ébredtem fel. Valószínűleg a főnök irodájából jött. Nagy nehezen felkeltem a székből és kinéztem a folyosóra. Sehol senki. Elindultam Richard irodája felé. Az ajtóhoz érve nyöszörgés zaja szűrődött ki a szobából, és egy pillanattal később Alex segítségért kiáltott. Biztosan az ő hangja volt, emlékszem, hisz pár órája beszéltünk utoljára.

Benyitottam és láttam, hogy sír. Mi történhetett? Talán sírógörcs. De nem, hisz pasiból van, azok meg nem sírnak. Aztán észrevettem, hogy véres a ruhája, és körös-körül is minden tiszta piros. Az apja mellett térdelt, aki a földön fekve próbált nyugalomra lelni. Az ő vére volt. Nem kérdeztem a fiútól semmit, hanem azonnal elővettem a telefonomat és azonnal tárcsáztam a 104-et. Egy fiatal női hang szólt bele a kagylóba:

• Jó estét, miben segíthetek?

• Jó estét! Baleset történt a RHK zrt-nél – a hangom furcsán nyugodt volt, bár egy kicsit remegett.

• Mondja kérem a nevét!

• Lázár Liliána.

• Honnan hív?

• Szolnok, Liliom utca 27. Második emelet – már szinte kezdtem ordítani.

• Rendben! Nyugodjon meg kérem! Máris indulnak.

Odamentem Alexhez és megkérdeztem tőle, hogy mi történt. Nem válaszolt semmit. Ez várható volt, bár még mindig nem tudom, hogy mi is történt a Főnökkel. Alex sokk hatása alatt lehetett, mozdulatlanul térdelt és sírt. Percek teltek el, és még mindig ugyanaz a jelenet. Közelebb húzódtam hozzá, próbáltam vígasztalni, lenyugtatni, mindezt sikertelenül. A hátát simogattam közben, de nem vagyok egy nyugtató személyiség, így szintén semmi hatása nem volt. A távolból szirénát hallottunk, és a hang egyre közeledett. Már épp beléptek a mentősök, amikor Alex végre abbahagyta a sírást, és olyan csöndesen mondott valamit, hogy csak Isten hallhatta meg:

• Meghalt.

Nem szólt többet. Visszakérdeztem, habár tudtam a válasz én is, de nem is gondoltam, hogy ilyen egyáltalán megtörténhet.

Alex folytatta: – Nem ver a szíve. És ez az én hibám.

• Nem a te hibád. Te nem tehetsz semmiről. – próbáltam nyugtatni, de ismét elengedte a füle mellett.

• De igen.

 

Ekkor berontottak a mentősök:

• Kérem menjenek arrébb! Hagyják, hagy tegyük a dolgunkat! – egy magas, erős, masszív férfi érces hangon szólt hozzánk. Két társa és ő némán és gyorsan forgolódtak a helyszínen Alexet kikerülve, aki még mindig nem mozdult a helyéről.

• Alex, gyere onnan – már én is bőgtem, a könnyeim csak úgy záporoztak.

Az előbbi magas, barna mentős szép lassan megpróbálta Alexet felállítani, de ő nem hagyta magát.

• Alex! – kezdtem már kiáltozva. – Gyere onnan! – odamentem, és a másik oldalról is belekaroltam. A mentőssel együtt kikísértem az irodából, és leültettem az egyik várószékbe. Újfent meg akartam vígasztalni. A mentős otthagyott minket, visszament az irodába, bólintott, mondván, hogy kettesban hagy minket egy kicsit. Átöleltem Alexet, csitítgattam, mert újra rákezdett a sírásra. Vígasztalni akartam, de nem bírtam kinyögni egy árva szót sem. Ez nekem is szörnyű érzés, de nem tudom átérezni, ami most a lelkében van. Én sosem kötődtem még ennyire senkihez.

Percekig ültünk így, egymás karjaiba burkolózva, míg végül Alex újra megszólalt:

• Mikor elmentél, kicsivel később bejött egy alak, ismerősnek tűnt valahonnan, de nem tudom, honnan. Apám kiküldött az irodából… – a padlóburkolatot nézte, szerintem nem igazán tudta, hogy mit mondjon, de végül csak folytatta: – Egyre hangosabban beszélgettek. Valami olyasmiről volt szó, hogyha nem teljesíti egy kérését, akkor megöli. Ekkor berontottam. Lehet, hogy nem kellett volna, mert akkor talán megtudtam volna, miről van szó. Meg utána az apámmal veszekedtem egy sort, ez volt az utolsó momentum az életében, hogy velem ordítozott, hogy mit keresek ott, és hogy takarodjak ki azonnal. De én nem mentem. Csak álltam, mintha földbe gyökerezett volna a lábam. Aztán megütött… – elmélyült a hangja, a szája már sírásra gördült. Épp nyitottam volna a szám, hogy mondjam, nem kell folytatnia, de ő be akarta fejezni. – Én megtántorodtam, és a földre estem. Apám azzal a fazonnal vitatkozott még, de senki nem mondott konkrét dolgot már. Apa mondta a fickónak, hogy nem teljesíti a kérését, mire az… elővette a pisztolyát és lelőtte. Aztán elrohant… – Alex már annyira zilált, hogy már végképp nem tudta befejezni a mondandóját. És erre már nem is volt szükség. Leguggoltam vele szemben, hogy azonos szemmagasságban legyünk, és hogy láthassam a tekintetét.

• Sajnálom, hogy… – ő is rám nézett, az ujját az ajkamra tette, jelezvén, hogy nem akar többet hallani. Nincs szüksége sajnálkozásra. Tettem neki egy ígéretet, talán felelőtlenül, de megérte: – Meg fogom találni a tettest!

 

Kijött az egyik mentős, és szomorú hangon kezdte mondandóját. Alex eközben felállt, én meg csak bámultam.

• Sajnálom, de az apja túl sok vért vesztett, és nem élte túl. De miközben próbáltuk megmenteni, egy pillanatra magához tért…

• Magához tért? Miért nem szóltak? Szólniuk kellett volna! – ekkor sírva fakadt. – Még meg akartam volna neki mondani… – a mentős nem hagyta, hogy befejezze a mondatot, és közbevágott, durván nézve a lelkileg sérült Alexre:

• Nem volt sokáig eszméleténél, csupán egy fél percig. Ezalatt még meg tudott kérni bennünket, hogy ezt adjuk át önnek… – átadott egy mívelt fadobozt és egy véres ujjlenyomatos levelet. Biztos Richárd Főnök úr írta. A mentős megfordult, és ismét itt hagyott minket, visszament a holttesthez.

Gondolom az úriemberek a mentős egyenruhában értesítették a többi jólöltözött szervezetet, ugyanis berontottak az emeletre a rendőrök és a halottkémek is. Már csak ez hiányzott! – gondoltam. Nem elég, hogy ez a szörnyűség megtörtént, még a rendőrök is ránk akaszkodnak! És úgy látszik, hiába tettem az ígéretemet Alex felé, nem fogom tudni betartani, hála a zsaruknak… És viszlát Amerika! – Mindez ugrott, hála ennek az egésznek. Nem kívántam én senkinek a halálát, én csak el akartam menni innen a francba. El Amerikába! El messzire! Már a vízumom és az útlevelem is megvolt, de most mehetek haza a szüleimhez, és mesélhetek el mindent, és lehetek a család fekete báránya.

Egyszercsak, hirtelen, mintha tudna a fejemben olvasni, Alex megfogta a kezem, a szemembe nézett, majd az mondta:

• Én elmehetek veled Amerikába! – és ezt csak egyszerűen kijelentette. Én meg csak néztem, hogy “Mi van?”. Ő honnan tudott erről? Meg különben is… Biztos a Főnök mesélt el neki mindent. – Amúgy sincs már értelme így itt lakni, egyedül maradtam, célszerűbb és okosabb döntés, ha hazaköltözöm.

• Tessék? – elkerekedett szemekkel néztem rá. Egy kicsit hangosabban kérdeztem, mint kellett volna, de harsányságomat bizonyos helyzetekben nem tudom visszafogni. – Biztos vagy te ebben? Képes lennél itt hagyni… – elmélyedt a hangom, nem tudtam folytatni, bár szerintem tudta, mire akarok kilyukadni. Ő is megállt egy picit a szuszogásban, majd azon kaptam, hogy megölelt. Biztos szüksége van valakire, akihez odabújhat e trauma közepette. És bevallom őszintén nem csak neki esett jól az ölelés, hanem nekem is segített megnyugodni. Miután eltávolodtunk egymástól, próbált valamit mondani, de intettem neki, hogy ez most nem az az alkalom, nem kell tönkretenni. Bólintott, hogy tudomásul vette. – Gyere velem! – mondtam neki ekkor, mutatni akartam valamit, miközben az apját vitték a mentőságyon, hullazsákba csomagolva. Nem jutottunk messzire, ugyanis megállított egy nyomozó. Alacsony volt, de tömzsi, olyan vasgyúró-féle. Furcsa látvány volt.

• Nem mondom, hogy jó estét, de bemutatkoznék. Kovács András vagyok. Én fogok nyomozni az édesapja gyilkosságának ügyében. Kérem mondjon el mindent, amit látott, vagy hallott, esetleg a cégről is, ha tud valamit! – Alexre nézett, ő meg rám. Ennek az embernek nem tudott volna most elmondani semmit, hiába zsaru, de idegen. Még nekem is nehezen nyílt meg, nem volt könnyű elmondania nekem, ami épp akkor történt. Úgyhogy helyette most én szólaltam meg:

• Nyomozó úr! Kérem, nem lehetne ez később megvitatni? Hisz’ szegény gyerek még sokk hatása alatt áll.

• Kisasszony! Ebbe ne avatkozzon bele, a fiatalurat kérdeztem. – jelentette ki, miközben utálatos képet vágott. Nyilván közölni szerette volna, hogy nem érdekli a véleményem, vagy egyáltalán hagyjam őt békén.

• Már így is bele vagyok avatkozva! A zsákban a főnököm van, akinek a fiát épp ki akarja faggatni! Persze, hogy nem hagyom ezt annyiban! – megfogtam Alex kezét, és megrángattam, hogy menjünk el onnan. Nem tiltakozott, így elindultunk az irodám felé. A rendőr viszont megállított bennünket.

• Hát legyen! Majd keressenek meg holnap, és mondjanak el mindent! Kérem, higgyék el, ez nekem sem valami szórakoztató, de ez a kötelességem.

• Rendben, akkor holnap! – mondta Alex alig hallhatóan. Fáradt is volt már, nem hiányzott neki ez  nyűg. Az irodai blokkhoz érve megállta, mintha eszébe jutott volna valami, vagy csak nem akart belépni. Próbálta elhesegetni a gondolatot, de végül kimondta: – Igaza van a nyomozónak… Ne avatkozz bele! Nem szeretném, ha… – kezdett bele, de szünetet tartott egy picit, hogy maga felé fordítson. – … Hogyha valami bajod esik, sohasem bocsátom meg magamnak!

• Sajnálom, tényleg, de nem tehetem. Már nyakig benne vagyok én is, meg amúgy is… Csíptem a faterod. Nem hagyom annyiban!

• Szerintem pedig jobb lenne, ha most haza mennél, majd holnap megbeszélünk mindent. Most viszont egyedül szeretnék maradni, ha nem bánod – a hangja reszketett. Istenem, hogy érezheti magát? Belegondolni is rossz, hogy mi lenne, ha elveszíteném…

• Nincs hová mennem – jelentettem ki kemény hangon, és benyitottam a kis szobába.

• Hogy érted ezt?

• Hosszú történet, lényeg, hogy nincs otthonom többé. Egyébként meg, jobb lenne, ha inkább te mennél haza, és mondanád el anyukádnak, hogy mi történt. Meg kell tudnia valakitől, és inkább te mondd el neki, mintsem valaki más.

• Hát persze… – suttogta, és lefeküdt a kanapéra.

 

Ezt nem hiszem el! Semmi nyom sincs az irodában! Kerestem már mindenféle használható valamit, de a rendőrség mindent elvitt, ami bármire is jó lenne. Alex dobozát és levelét nincs szívem megnézni, de talán a kamera… a felvétel még itt van, és belenézhetek a képekbe.

Hiába van biztonsági szolgálat, az alagsori irodarészeket nem őrzik túlságosan, és véletlenül a gépterem is abban a részlegben van. Elindultam az épület jobb szárnyán a folyosón, majd lerohantam a lépcsőn. Kémkedtem már itt, szóval ismerem a járást. Sajnos a lenti kódokat nem tudom, viszont a jó öreg szellőzőnyílás mindenre válasz adhat. A női mosdó a földszinten, pontosan a felvételeket raktározó terem felett van, így egy könnyed menőverezéssel, már fordulóval bejuthatok oda. A mosdóban a szemetes felett van a nyílás, ahova könnyen be tudtam mászni. Minden tiszta por és a szag se kellemes, de kénytelen voltam végigkúszni az egészen. Amikor a célhelyen voltam, lemásztam. Szétnéztem, és kazetta hegyek tárultak elém. Honnan fogom tudni, hogy melyik fog kelleni? Kerestem eg darabig, de sehol sem találtam.. 2010. június 14. 2010. június 16. június 25. … Már közel jártam, de ezen e részlegen nem volt több. Ekkor jutott eszembe, hogy talán még benne van a felvevőben, hisz’ alig pár órája történt a dolog. Belekukkantok az aktuális felvételek közé, és minő meglepetés, a kazetta ott volt.

Ezaz! – gondoltam, de gyorsan vége is lett az örömömnek, mert lépteket hallottam közeledni. Ideje elhúzni a csíkot. Hamar vissza is másztam, bár a felvétellel a kezemben nem volt épp a legegyszerűbb, de megoldottam. Visszaügyeskedtem magam a női mosdóba, még pont időben, mert bejött egy nőci. Nyilván esti műszakos. Szerencsére nem vett észre semmit, bár elég feltűnő volt a kazetta a kezemben. Biccentettem neki, majd kislisszoltam a folyosóra, és vissza az emeletre.

Belépve az irodámba láttam, hogy Alex elaludt. Milyen cuki, miközben szundít! Betakartam egy kis paplannal, ami a kanapé szélén szokott összegöngyölve lenni. Na de, vissza a kereséshez. Minél hamarabb meg akartam tenni a tőlem telhető legtöbbet. A kazettát betettem a lejátszóba, miközben bekapcsoltam a gépemet, amik össze voltak kötve. A fülhallgatót bedugtam a helyére, és arrébb raktam a bátyámnak írt levelet. Terveim szerint holnap föladom a postán…

A felvételt visszatekertem az esti tragédiához. Na, megvan! A képeket nézve minden úgy történt, ahogy Alex elmesélte. Látásból olyan ismerősnek tűnik az a fickó, de nem jut eszembe, hogy kicsoda! A gondolataim csak úgy cikáztak össze-vissza. Jobb lenne, ha a felvételt visszavinném a helyére, bár ez mégsem olyan jó ötlet, mert nyilván látni fogják, hogy valaki elvitte. Az időkiesés eléggé feltűnő, még ha egy üres irodát mutat is a képernyő. Holnap kitalálok valamit erre is! Meg arra a férfira is rá kell mihamarabb bukkannom!

Berohantam a Főnök irodájába, és leültem az aszlala elé. Hátha találok egy megoldást valamire… Kihúztam az egyik fiókot, és láttam, hogy tele van megoldott ügyekkel. Milyen ügyek ezek? Nem vagyuk magánnyomozók, sem “FBI”-osok, szóval nem értettem, ezért belenéztem az egyik mappába. Nézegettem a benne lévő képeket, de eddig még nincs semmi. Biztos vagyok, hogy láttam már azt  fazont valahol!

II. fejezet: Búcsúzóul

Útnak indultam, elmentem. A hátam mögött hagytam a szüleimet, a bátyámat, és még a nagyszüleimet is. Merre menjek tovább? Nem tervezgettem komolyabban. Talán jobb, lett volna, ha várok reggelig. Most se buszok, se vonatok nem járnak, gyalog meg úgyse jutnék messze. Így most hová menjek? Mamámhoz? Nem, az ki van csukva! Nem értené meg a helyzetemet. Ő sosem ért semmit. Nem érti a gondjaimat. Szerinte apróságok. Pedig egyáltalán nem. És ha az irodába mennék? – kérdeztem magamtól. Jó ötlet! Mr. Főnök biztos megérti. Talál nekem szállást, vagy valami.

Elindultam az iroda felé, ahogy gondoltam. Gyakornokként dolgozom ott. Dolgoztam. Mostanáig. 15 évesen az ember max besegítőként ismert a munkában. Viszont már rajta vagyok az ügyön. Én úgy hívtam magam: „bunyós csajszi”. – Közel két éve felfedeztem magamban az erőt, amikor is rám támadtak. Természetesen a munka miatt (de ezt nem kell senkinek tudnia). A Főnöknek persze azt mondtam, karamboloztam a motorral. De nem így volt. Három fickó enyhén alkoholizált állapotban nekem akartak jönni, miközben valami olyasmiről beszéltek, hogy mennyit kaphatnak értem (váltságdíjként) a Főnöktől. De én nem hagytam magam. Nem ám! Az egyiket gyomorszájon rúgtam, a másik kapott egy gyönyörű bal horgot, a harmadik már nem volt olyan bátor, és elrohant. Én meg fogtam magam, és hazamentem. – Haza… akkor még létezett. Akkor még volt hova haza mennem. Most már nincs, pár perccel ezelőtt jöttem el onnan örökre.

Az utcák sötétek. Ráadásul nyár létére elég hűvös van idekint. De nem félek. Az egyetlen dolog, amitől félnem kellene az az, hogy esetleg lekésem az amerikai utat, és hogy találnak helyettem valaki olyat, aki sokkal megfelelőbb arra a feladatra. Igazából nem is tudom pontosan, mit kellene ott csinálnom. Majd megkérdezem a Főnököt. Az iroda már csak egyutcányira van, amit hamar meg is teszek.

Ég odabent a villany, tehát valaki még tuti, hogy van itt. Talán épp a Főnök. Mr. Főnök. Én így hívom, bár az igazi neve Richard. Nem tudom a vezetéknevét, azt nem árulta el. Vagy csak én nem figyeltem? Bár az is lehet, hogy szégyelli, és álnéven él. Amint beérek, az első dolgom az lesz, hogy ezt megkérdezem. Persze csak az után, hogy elmondtam, mi történt. Egész jóban vagyok vele. Sok mindent tud rólam, mert sok mindent osztok meg vele. Nem tudom, ez jó dolog-e, de lehet, még visszaüthet.

Beléptem az épületbe, a recepciós pedig mondta, hogy még bent van a Mr. A főnököm irodája az emeleten van. Az épület kétszintes; modern, jól felszerelt, de lift az nincs benne. Így tehát lépcsőznöm kell. Sok a cuccom, de megoldom!

Nagy nehezem felértem, várakoztam az ajtaja előtt egy kis ideig. Az irodájából beszélgetés zaja hallatszott ki. Mr. Főnök hangja, és még volt benn egy személy, akit nem ismertem fel. Szépen bekopogtam, egy hosszat és egy rövidet, ahogy szoktam, majd benyitottam.

• Á, Lili, szervusz! – hangzott el.

• Jó estét! – köszöntem illedelmesen, hátha valaki olyan van benn. De tévedtem, hacsak nem szokás tizenévesen üzletembernek lenni, ugyanis egy fiatal srác ült az asztal előtt. Elég jóképű volt, csak meredtem rá egy ideig.

• Gyere bentebb nyugodtan, hadd mutassam be közben a fiamat, Alexet! Alex, ő itt Lili, akiről már meséltem neked.

• Szia – köszöntem neki szégyenlősen.

• Helló! – mondta mosolyogva. – Örülök, hogy megismerhetlek! Igen sokat hallottam már rólad.

• Én is… Mármint örülök! – Sokat? Te jó ég! Miket mondhatott el rólam a Főnök? – Miket hallottál?

• Hát… – habozott. Talán furcsa vagyok? Van egy pötty az orromon? Mi van már??? Belegondolni is rossz, utálom a kínos csöndet! Mondd már! – Szinte mindent, mióta itt dolgozol – szép kitérő…Erre már nem tudtam mit felelni.

• Miért jöttél be ilyen későn? – kérdezte kíváncsian a Főnök. Érdekes, hogy már évek óta itt él Magyarországon, de még mindig van egy cuki kis akcentusa…

• Uh, ez bonyolult egy kicsit. Nem beszélhetnénk meg inkább négyszemközt? – kérdeztem. Ezután ránéztem Alexre: Micsoda szemek! Gyönyörű, zöldes-barnás szemei vannak. És a haja! Csodaszép, mézszőke félhosszú haj, egy picikét belelóg a szemébe, de pont így a jó. Kedvem lenne beletúrni a kezeimmel, az ujjaim között érezni a selymességét… Óóó… Pont úgy nézett ki, mint ahogy a legtöbb fiatal, tini-csitri megálmodná. Eddig nem értettem, hogy miért az ilyen fiúkra buknak, de most már teljesen világos minden. Tökéletes bőr, izmos kar… Jó kondiban tartja magát. Nálam tuti idősebb olyan öt-hat évvel…

• De, persze. Alex, kérlek kimennél?

• Okés – rám kacsintott, és biccentett egyet az apjának. – Majd később találkozunk! – mondta nekem, és nyitotta az ajtót.

• Szia! – köszöntem neki.

• Na, mondd, mi a problémád?

Elkezdtem mesélni. Mindent elmondtam neki, anyáméktól kezdve mindent. Hogy ittasak, hogy veszekednek, hogy menekülnöm kell, hogy tesóm is elmenekült, hogy nem tudok senkire támaszkodni. Nem tudom, miért tálaltam ki az egész életem, de ő valahogy olyan személyiség volt számomra, akiben első találkozásra is meg lehet bízni. Ahogy meséltem neki, egyre dühösebb lettem magamra, ő viszont figyelt, bár látszott rajta, hogy fáradt és már túl akart lenni az egész napon, de azért figyelmesen végighallgatott.

• Még nem késő, ugye? – kérdeztem az amerikai útra reflektálva.

• Hát, majd megbeszéljük holnap. Most menj haza, és gondold át!

• Haza? Hova? Épp az előbb mondtam, hogy otthagytam őket… Esetleg aludhatok itt az előtérben a kanapén?

• Rendben, ahogy gondolod. De kérlek most menj el, még van egy kis dolgom. Jó éjt!

• Oké, rendben. Akkor nem is zavarok tovább. Jó éjszakát magának is!

Ezzel ki is léptem az ajtón. Meglepetésemre Alex vigyorgó képe fogadott. Mit keres még itt?

• Szia, megint! Hogy ment?

• Hali… meglepően rosszul. Te mit keresel még itt? Nem kellett volna hazamenned? – Úgy állt ott, mint akinek a földbe gyökerezett a lába…

• Hát… – habozott -, … téged vártalak – elpirult… A pasik szoktak ilyet?

• Óh, engem? Miért? – kérdeztem. Talán én is elpirultam egy kicsit. Rám mosolygott, és nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit, de Richard pont akkor rontott ki az irodából.

• Fiam, hagyd azt a szegény lányt, inkább segíts nekem! Gyere már! – idegesnek látszott, pedig egy pár perccel ezelőtt még nyugodt volt.

• Hajh, mindjárt! – mondta az apjának. Láttam rajta, hogy nem igazán akar menni, de nem mondhatott ‘nem’-et. Hozzám fordult, és mosolygott egyet. – Majd legközelebb. Szervusz, aludj jól!

• Ha lesz még olyan egyáltalán, hogy legközelebb! – halkan, suttogva mondtam, nehogy meghallja, de nem sikerült. Az apja irodájának ajtajából visszanézett:

• Nyugi, lesz még. Biztos lehetsz benne! – vigyorogva fordult be a terembe, épp még tudtam mondani valamit búcsúzóul, de azt már szerencsére nem hallotta meg.

• Köszönöm, neked pedig legyen szép élted, többé nem találkozunk!

Beléptem a saját blokkomba, ahol a cuccaimat tartottam. Aranyos, kicsi helyiség volt. Jobb oldalt egy zöld kanapé díszelgett, eddig nem volt sűrűn használva, most oda pakoltam a táskámat, amitől öröm volt megszabadulni. Az irodarészemen volt egy kis asztalom egy székkel és egy számítógéppel. Leültem, a nyomtatóból elővettem egy papírt, és kiválasztottam a kupacból a legjobb tollat. A bátyámnak akartam levelet írni.

Kedves Márk!

Sajnálom, hogy így kell közölnöm, hogy elmegyek, hogy itthagyom az országot. Örökre.
El akartam búcsúzni Tőled, mert mégiscsak a kedvenc (és egyetlen) bátyám vagy.
Remélem nem haraszol, hogy csak így ukk-mukk-fukk megyek el. Nem bírtam elviselni az otthoni cirkuszt, ezért elfogadtam az amcsi állást.
Remélem, gondolom, vágyom, hogy megértesz engem. Nekem családra van szükségem, nem pedig örökös ellenségeskedésre! Amit otthonnak lehetne nevezni, ők azt sem adják meg.
Még egyszer sajnálom és
szeretlek!

Liliána