#3

***

 

Ez meglepett. Miért kellene engem megvédeni saját magamtól? Nem értem. Sosem bántottam senkit sem, nem vagyok depressziós, hát akkor miért?

Erre, abban a pillanatban betoppant Lea is:

• Sziasztok! Nem azt mondtátok, hogy a folyosón dekkoltok? – kérdezte, aztán amint megpillantotta Dan-t, elment a kedve. Ránézett – Hát ez meg mi a francot keres itt?

• Jó kérdés! Én is ezt kérdezném – mondtam és durcásan bementem a szobámba. Lea utánam jött, és leült az ágyra mellém. Szótlanul ültünk egymás mellett. Jól esett a közelsége, közelebb mentem hozzá. Muszáj volt megölelnem és sírnom. Ő mindig megérti, ha sírásra van szükségem, akár ok nélkül is.

• Én ezt nem értem – szipogtam. – Mi van velem?

• Csssss…. Semmi baj! Minden rendben van! – suttogta. Próbált megnyugtatni, de én nem akartam megnyugodni! Kiabálni akartam! Üvölteni! … De nem tettem.

• Tényleg nem tudom, hogy mi van! Utálom magamat, utálom a pasimat is, minden utálok! Ez nagyon rossz? – néztem rá kérdőn.

• Édesem, én ezt tényleg nem tudhatom. Ha szerintem rossz, akkor csak tedd azt, amit tenned kell. Ha nem, akkor is halgass a szívedre!

• De a szívem azt mondja, hogy ne dobjam ki, és hogy tudjam meg, mi lesz a következő lépés az életünkben. Viszont az eszem… – újra kerülgetett a sírás, de sírni nem tudtam, ellenben azt az iszonyatos sós ízt éreztem a számban.

• Ha azt mondja, akkor azt mondja. Ilyen esetekben nem az ész dirigál. Ha szeretsz valakit, akkor nincs mit tenni. Menjetek el valahova, és beszélgessetek arról, amit gondolsz!

• Igazad van… És tudod, pont ez a poén. Ne haragudj, de sosem volt egy rendes kapcsolatod sem, mégis te adod a legjobb ötleteket.

• Semmi baj, erre valók a barátok.

• Köszönöm! Csak ha mégse sikerülne beszélnem vele, arra már van tippem – mosolyogtam. Lea, nem hiszem, hogy érthette, de mondjuk ez nem is nagy probléma!

• Ami micsoda pontosan?

• Beszélj Emily-vel! – mondtam neki, megöleltem és két oldalról megpusziltam. Odaleheltem egy “köszi”-t a fülébe. Vannak olyan pillanataim, amikor azt hiszem, hogy megcsináltam, pedig csak gondoltam, hogy meg kéne.

Kiviharzottam a szobából. Dan-hez mentem beszélni vele. Már megnyugodtam, úgy, hogy könnyen meg tudtuk volna ejteni a dolgot. Szerencsém, hogy olyan barátaim vannak, mint Lea. Akik szeretnek engem és végső soron meg is értenek.

Dan a konyhában volt, ahol hagytam, Emily pedig az előszobából figyelte az eseményeket. Nem szólt semmit, amikor beléptem a konyhába, de az arcát ismerem és az elárulta, hogy érti a helyzetet, bár nem nagyon van ínyére. Egy pillanatra talán a szemét is forgatta. Lea szintén, de ő nem miattam, hanem Emily miatt. A barátom várt rám és valószínűleg hallotta a csevelyünket is, ez kicsit sem zavart. Lényeg az, hogy szerettem Dan-t, de a barátnőimet is, és nem tudnék közülük választani, ha valami rossz történne.

Leültem egy székre Dan-nel szemben. Csönd volt. Mindenki rám várt. A lányok kíváncsiságból, a barátom pedig … nem is tudom.

Hosszú ideje ültünk a csendben, amikor megtörtem azt. Mélyen Dan szemébe néztem, csak hogy tudassam vele, komolyan gondolom azt, amit mondani fogok:

• Dan… szeretném, ha elmondanád, mi volt aznap – ő lesütötte a szemét és gondolkodott. Talán azon, hogy mit mondjon, talán azon, hogyan mondja, de esetleg hogy mondjon-e valamit. Újabban percekig csak farkasszemet néztünk egymással úgy, hogy közben egyikünk sem szólt semmit. Majd hirtelen felállt, elment a mosdóba, megmosta az arcát, majd töltött magának egy kávét, körbejárta a lakást. Ezt mindannyian árgus szemekkel néztük. Végül visszaült a helyére, gondolkodott egy darabon, majd megszólalt:

• Nem mondhatom el… – felállt az asztaltól, és kiment volna a lakásból, ha nem állítom meg.

• Mi az, hogy nem mondhatod el?! Belekeveredtél valamibe?

• Én nem…

• Akkor ki? Egy rokonod, egy barátod? Kicsoda?

• Nem mondhatom el… Mondtam már! – megfogta a karomat. – És kérlek szépen… – hirtelen a karjai és a fal fogságába estem – , ne háborgasd a tengert, ne keltsd fel az alvó oroszlánt, és végképp ne kezdj el nyomozni az ügyben! Kérlek! – őszintén mondta, de sajnos nem tudtam tejlesíteni. Dan a babaarcát ritkán veszi elő, pedig úgy a legszexisebb. Olyankor sosem tudok neki ellenállni, akármire is kér. Mintha hipnotizálna. Most ez nem sikerült, habár eléggé meggyőző volt.

• Nem tehetem! Nekem tudnom kell! – mondtam neki. Vagyis nem is igazán neki, hanem magamnak, mert mindig tudnom kell arról, ami velem kapcsolatos.

• Kérlek! Könyörgöm! Ne tedd! Csak magadnak ártasz vele…

• Miért? – kérdeztem oly naivan, mintha elárulná. Makacs ember, de én sosem hagytam magam. – Miért ártanék magamnak?

• Nem mondhatom el, az Isten szerelmére már!

• A makacsság veszélyes játék!

• Ha megadom magam, úgy nem védhetlek meg.

• Mitől kellene megvédeni?

• Mondtam már! Nem mondhatom el! – elengedett, majd nagy hévvel kirontott a lakásból köszönés nélkül, óriási hangzavart csapva. Én visszamentem a konyhába, leültem a székre, és csak bámultam magam elé.

Ez meg mi volt? – kérdeztük mindhárman magunkban. Csöndben ültünk egy darabig, majd bekapcsoltam újra a rádiót, ezúttal a híreket hallgattuk. Unalmas volt, aztán egy helyi hír fogta meg a fülemet:

“A szolnoki külvárosban megölt 54 éves asszony gyilkosát még nem találta meg a rendőrség. A nő holttestére egy főiskolás fiú bukkant három napja. Állítása szerint a hölgynek nem voltak ellenségei, ő jól ismerte. Szemtanúk elmondása alapján éjfél után néhány perccel egy fiatal lány sétált ki az asszony házából. Ezt a lányt gyanúsítják, a rendőrök még keresik.”

Uff… Érdekes! Három nappal korábban történt, és én még nem hallottam róla?! Ami nem is igazán különös tekintve a helyzetet, hogy ezekben a napokban MÁSSAL voltam elfoglalva.

Valami egészen mással.

Mit csináltam én csütörtökön?

 

***

 

Kivettem a mobilomat a farmerem zsebéből és tárcsáztam.Néhányszor kicsöngött, majd a túloldalról egy “Halló?” hallatszott.

• Dan, kérlek mondd el, amit tudsz! Nem érdekel, hogy nem lehet! Légy szíves!

• Szia neked is! Egyébként meg, már mondtam, hogy bajba kerülnél.

• Nem érdekel! – ordítottam bele a kagylóba. – Csütörtökön történt velem valami? Ugye?

• Igen.

• És megmondod, hogy mi? – kérdeztem türelmetlenül.

• Nem – felelte higgadtan.

• Miért nem?

• Mert… – a hangja elcsuklott… – Gyere le a lifttel, még itt vagyok, nem mentem el. Beszéljünk személyesen, négy szem közt! – és letette a telefont. Lementem. Sírva néztem rá, a karjaiba borultam, megöleltem, és álltunk egy percig.

• Arról a néniről van szó? – két pityogás között ennyit tudtam kinyögni. – Miatta van a dolog?

• Igen – felelte egy kicsivel később csöndesen.

• Mit csináltam vele? Én csináltam egyáltalán?

• Megölted.

#2

***

Lea a tizedik hívásomra reagált csak, amikor felvette végre, dühösen szólt bele a kagylóba:

– Mivan?? – Egy pöppet zaklatott volt, a hangján hallatszott, hogy nem sokkal előtte még sírt.

– Mi a baj?

– Tudhatnád, hogy dühös vagyok, már jópárszor megtörtént már. De te azért felhívsz hajnalok hajnalán, és nyávogó hangon megkérdezed, hogy mi a baj, amikor pontosan tudod, hogy mi.

– Figyu, bocs! Oké? Sajnálom, ami történt – mondtam neki, majd letakartam a mikrofont és Emily-hez fordultam. – Végre elértem. Szerinted mi történt vele?

– Nem tudom – mondta gúnyosan. Láttam rajta, hogy unatkozott. – Talán kifogott egy gazdag pasast, aki a Gardenbe vitte, majd lepattintotta?

– Pontosan – visszafordultam a telefonhoz: – Hol vagy most?

– Öhm, a Gardenben… – hát persze! Hol máshol lehetne? – Miért kérdezed?

– Mennyi idő alatt érnél haza?

– Nem tudom, úgy fél óra múlva – hüppögött, és a háttérben hallottam, mintha az orrát fújta volna. – Miért? Olyan rémült a hangod. Minden rendben van?

– Nem egészen.. Kijöttünk Emmel a folyosóra beszélgetni, a huzat meg becsapta az ajtót, a kulcsaink meg szinte minden más a lakásban maradt kivéve Em cigijét és a telefonomat, ezért is tudtalak felhívni, egyébként meg muszáj volt téged felhívnom, mert Em már az ötödik cigijét szívja és mivel nincs a folyosón ablak, lassan megfulladok, Emily meg belehal az unalomba… – hadartam olyan gyorsan, ahogy tudtam. Dunsztom sincs, hogy Lea ebből mennyit fogott fel, mert megkért, hogy ismételjem meg:

– Polli! egy kicsit lassabban, ha kérhetném. Olyan gyorsan daráltad, hogy szerintem még te sem érted, hogy mit mondtál.

– Oké, bocsi! Lényeg, hogy kintragadtunk a folyosón minden cucc nélkül.

– Juj, sajnálom, de akkor is fél óra hazasétálnom.

– Hát a kocsid merre van? Nem azzal mentél el? – kérdeztem.

– Nem. Odaadtam Emilynek.

– Emilynek??? – csattantam ki. A hátam mögül hallottam Emet: “Mi van velem?”, de nem figyeltem rá, hanem folytattam kicsit halkabban. – Dehát neki nincs is jogsija!

– Dehogyisnem. Már legalább tíz éve.

– Hogyhogy? Akkor még csak tizenöt volt. Nem ülhetett még volánnál – kötöttem az ebet a karóhoz.

– Kivéve, ha még Ausztráliában megszerezte, és utána jöttek csak Magyarországra vissza.

– Lehet… Mindegy! Majd megbeszéljük, ha hazaérsz – mondtam. – Siess légyszi!

– Nem megy gyorsabban, magassarkúban vagyok – mondta. A háttérzajt hallva, kb a hídnál járhatott. Az éppenséggel még legalább húsz perc, addig nem bírom ki!

– Vedd le a cipődet, úgy gyorsabb! – elhallgatott egy pillanatra. – Na, levetted?

– Nem! A végén ,ég valami belemegy a lábamba, nem veszem le.

– Oké, akkor ne vedd le, de attól függetlenül siethetsz.

– Megpróbálom! – Nem tetszett a hangnemje, amivel mondta, de nem túlzottan érdekelt. Már-már kezdtem megszokni a bűzt, amit Emily okozott a pöfékeléssel.

– Figyu! Öhm… Azt hiszem, le kell tennem, különben milliókat fogok fizetni a telefonszámlára – és tényleg, a Vodafone rohadt drága. Talán a legdrágább. De hát ez van, ezt kell szeretni! Mert vagy megszoksz, vagy megszöksz, és én inkább megszoktam, mert lusta lettem volna egy új telefonszámot megtanulni. Meg természetesen az én őskori téglámtól nem szívesen válnék meg. Olyan sok minden köt hozzá, főleg az a kilenc év emlékei, amióta megvan. Apámtól kaptam tizenkét éves koromba karácsonyra, és még bírja! Nem purcant ki még az aksi sem, meg alapjában véve mindene épségben van.

– Rendben, szia!

– Szia!

– És amint lehet, megyek! – mondta, és letettem a kagylót.

Sok mindenen kellett volna akkor gondolkodnom. Azon, amit Lea mondott, meg az eredeti terven is igazából. A TERV sokkal fontosabb volt, de egyszerűen nem ment ki a fejemből a jogsi-dolog. Emily apja ausztrál, az anyja meg magyar. Fogalmam sincs, hogy hogy találkoztak, ám azt tudom, hogy tizennyolc évig kint éltek. És, mivel a két ország nagyon messze van egymástól, Em szinte sosem látta anyai nagyszüleit, ezért találták ki azt a megoldást, hogy a három gyerekkel együtt putyerkázzanak át Magyarországra, a nagyszülők közelébe. Biztos nem volt valami felemelő érzés otthagyni mindent és egy ilyen apró kisvárosba költözni, mint a mienk. Főleg úgy, hogy Sidney egyik gazdag külvárosát kellett maguk mögött tudniuk. Igaz, ő mindig azt mondta, hogy nem bánja, jobban szereti a csendet. Ennek ellenére nem épp egy nyugodt lány. Én pont ezért nem hittem neki sosem. Amikor a régi életéről mesél, a régi barátairól, a mai napig könny szökik a szemébe, amiből tudom, hogy szívesen visszamenne. Hogy szívesebben élne ott. Hogy azt az életet folytassa, amiből kiszakították évekkel ezelőtt. Még gyerekként.

De ezek szerint a jogsiját még megcsinálhatta odakint. Nem hiszem, hogy említette nekem, bár jobban belegondolva, talán volt róla szó, amikor vezetni tanultam.

– Lea azt mondta, hogy olyan húsz perc múlva itthon van – fordultam Emily felé türelmetlenül.

– Tőlem oszt’! – nem nagyon figyelt rám, inkább a kiürült cigis dobozát hajtogatta szét és össze, mint egy megszállott. Az előbb, még volt benne legalább négy darab, ezek szerint már el is szívta, vagy jó kérdés, hogy mi a fenét csinált vele. – Nem nagyon izgat, én jól elvagyok a dobozzal.

Egy ideig…

– Igen, azt látom.

Néhány perc múlva még mindig a telefonom kijelzőjét néztem, amikor a barátnőm megszólalt:

– Unatkozom…

– Tudom, én is. Hol a fenében…

Nem tudtam befejezni a mondatot, mert kulcszörgést hallottunk, és persze mind a ketten rögtön arra figyeltünk.

***

De aki belépett, azon meglepődtünk. Nem Lea ért haza, hanem Dan. Meghökkentem, beszélni sem tudtam. De Emily olvasott bennem, és kimondta azt, amit én abban a pillanatban nem tudtam:

– Te mi a csudát keresel itt? És hogy van kulcsod a folyosóhoz? – ő beszélt, én meg mutogatni akartam, de csak hadonásztam össze-vissza.

– És a lakáshoz… – csörömpölt a kulccsal Dan.

– A lakáshoz? – bólintott. – Juj, de jó! – tapsikolt Emily, majd megölelte a barátomat. Nem zavart, tudtam, hogy ő ilyen. Esküszöm néha olyan, mint egy szőke nő a /szőke nős/ viccekben.

Dan kinyitotta az ajtót, majd kényelembe helyezkedett, mintha otthon lenne. Én meg csak álltam.

– Nem jössz be? – kérdezte. Én meg még mindig csak makogni tudtam.

– Öhm, de… – ráztam meg a fejemet, és bementem a lakásba. Leültem a konyhában, majd hirtelen felálltam és Danhez mentem. Megcsókoltam, és épp csak egy kicsit elhúzódva tőle, pofon vágtam. Megérdemelte. Minden reggel kényeztetett egy kicsit, majd odakötött valamihez. Most visszakapta. Mint a dedóban, de nem érdekelt.

– Au, ezt most miért kaptam? Bántottalak én valaha? – kérdezte sértődötten az arcához kapva.

– Találd ki! – mondtam, és durcásan bevonultam a szobámba, nem törődve azzal, ahogy próbált megállítani.

– Hé-hé-hé-héééé, várj! – megfogta a vállam. – Én csak jót akarok neked, nem akarom, hogy emlékezz. Nem szabad emlékezned. Én csak védeni próbállak.

– Mégis mitől? – fakadtam ki.

– Saját magadtól.