Ez a történetdarabka Libba Bray Rettentő gyönyörűségéből lett kiírva valamikor. Részletek, darabok, mondatok egymásutánisága egy elgondolkodtató valamit hagy maga után.
‘Igaz. Hideg ész szürke.’ Kezét a nyakához emeli és a nyakláncát babrálja: kis ezüst medallion, amely a mindent látó szemet ábrázolja holdsarlón. Anyám szerencsehozó talizmánja. Sosem láttam nélküle.
Anyám hirtelen elfordítja a tekintetét és elengedi a láncát.
Amikor lehajol, hogy felvegyen a földről valamit, egy fiatalember tűnik fel mögötte.
A fiatalember elkapja a pillantását jónéhány másodperccel azután, hogy tekintetünk összekapcsolódik. Nyakát nyújtogatja, nyilván keres valakit.
Megszólal, de semmi értelme annak, amit mond, csupán egy eszes vándor figyelemelterelésnek szánt szavai. Már éppen hangosan is kimondanám, amikor meglátom anyám arcát, és a rajta tükröződő leplezetlen pánik megdermeszt. A szeme vadul villog.
Csak feszélyezem és csalódást okozok neki.
Anyám összerezzen.
Némán állok, és hagyom, hogy felékesítsem egy nyaklánccal, amire tényleg vágytam, de most lehúz. Fényes, gyűlöletes tárgy. Amivel lekenyerez. Anyám még egyszer körülnéz, mielőtt zöld szemének pillantása találkozik az enyémmel.
Nem akarom, hogy bárki is észrevegye a szemembe szökő könnycseppeket, ezért a leggonoszabb megjegyzést keresem, ami eszembe jut, és ki is bukik a számon:
‘Az sem érdekel, ha nem jössz haza.’
Ezek voltak az utolsó szavaim hozzá.
Ekkor láttam utoljára élve anyámat.
A piac sokaságán futok át. Berohanok egy keskeny mellékutcába, és addig száguldok a tekervényes utcákon, amíg meg nem kell állnom, hogy levegőt kapjak. Az arcomon forró könnyek csorognak, a számban érzem a sós ízt. Átadom magam a sírásnak, mert senki sincs körülöttem, aki látna.
Rosszmájú megjegyzéseket tettem, és dühösen elrohantam. Görcs áll a gyomromba, ha belegondolok. Mit képzeltem?
Nincs mit tennem: zsebre kell vágnom a büszkeségem, vissza kell mennem, és bocsánatot kell kérnem. Már, ha visszatalálok. A szívem gyorsabban kalapál, és megszaporázom a lépteimet.
A hang irányába megyek. Oda jutok vissza, ahonnan elindultam. Az öregek rám mosolyognak. Az egyik férfi mosolya elhalványul, az arcára félelem ül ki. Az öreg feláll, és az arcomra néz, majd a láncomra pillant. Van benne… Van benne valami, ami megrémítette.
Úgy viselkedtem, mint egy nyűgös gyerek. És mégis miért? Szidhatom a rossz természetemet, ameddig akarom, de ettől még nem jutok vissza. Jobbra fordulok. Az ismeretlen utca egy másikba torkollik, majd újabb és újabb utcák következnek. Már éppen befordulnék az egyikbe, amikor szembejön velem a piacon látott fiú.
Sietve két lépést hátrálok. A cipősarkam egy síkos kőre koppan, és megcsúszom. Amint visszanyerem az egyensúlyomat, a fiú már olyan tekintettel mered rám, amin nehéz eligazodnom. Egy másodperc töredékéig egyikünk sem mozdul.
Hirtelen gyökeret ver bennem a félelem, mert lassan elindul felém. Velem szemben egy férfi közeledik, aki erőteljes léptekkel mindjárt elér.
El akar kapni, de nem hagyom.
Dobogó szívvel fordulok meg, felkapom a szoknyám szélét, hogy futásnak eredjek. Teszek egy lépést, de a lábam remegni kezd. A föld megcsillan, majd meglódul alattam.
Muszáj futnom, de nem bírok. Már az egész testem remeg. Rettenetes súly préseli ki belőlem a levegőt, és térdre kényszerít. Sikoltani szeretnék, de nem jön ki hang a torkomon. A fiú elkap, mielőtt a földre zuhannék.
Bennem akadnak a szavak. Kényszerítem magam, hogy mondjak valamit, d nem hallatszik más, mint a torkomból feltörő fuldoklás. Remeg a szemhéjam, ahogy próbálok ébren maradni. Ehelyett az ő ajkai válnak szét. Mozognak. Beszélnek.
‘Megtörténik.’ mondja.
Megbocsátás. A szó törékeny szépsége gyökeret ereszt bennem. Elhagyom az emlékeimet. Itt-ott még fellelhető néhány maradvány, bizonyságul, hogy valóban megtörténtek, És hamarosan már ezek is eltűnnek.
De a megbocsátás…
Belekapaszkodom ebbe a törékeny mélységbe, a reménységbe, magamhoz ölelem, és emlékeztetem magam, hogy valamennyiünkben van jó is, meg rossz is, fény és árnyék, tehetetlenség és kínlódás, kegyetlenség és áldás. Egy csipetnyi illúzió az életünk, ami küszködve próbál valami szilárddá és világossá válni. Meg kell ezt bocsátanunk magunknak. Nem szabad elfelejtenem, hogy megbocsássak magamnak. Nagyon sok szürkével kell megbirkóznunk. Senki sem élhet örökös fényben.
Futok… Mert futhatok… Mert muszáj…
Mert szeretném látni meddig juthatok, mielőtt meg kell állnom…
nettikeee 